Az ágyon fekszem, és hallom a gép kellemetlen, zümmögő hangját. Kényelmetlenül helyezkedem el, a lábam már elzsibbadt, a kezem is erre a sorsa fog idővel jutni. A rajtam dolgozó férfi hangja oldja fel néha a csendet, de beszélgetésbe már nem bonyolódunk. Régóta megfogant már az ötlet, hogy megejtem ezt a ,,beavatkozást’’, de nem olyan egyszerű meghozni egy ilyen döntést. Alaposan meg kell fontolni, mielőtt végrehajtok magamon egy életre szóló változtatást. Az oldalam közben egyre jobban fáj, az éles szerszám orvosi szikeként tépi szét bőröm. Meg mernék esküdni, hogy patakokban csordogál a vérem a sebből, sőt mintha már a langyosságát is érezném. A velem szemben lévő óra mutatóját kémlelem, várom mozdulását, de az alig akar moccanni. A fájdalom, mely testemet kínozza, nemhogy szűnni nem akar, de állandósulni látszik. Ahogy a fém hozzám ér, szinte érzem, ahogy a szövetek szétszakadnak, melyeknek a helyét az új anyag fogja majd kitölteni. A combomtól a bordámig lüktet minden négyzetmilliméter, amit érintett a tű hegye. Ahogy egyre feljebb ér a hideg szerszám, ez az érzés egyre jobban kerít hatalmába. A seb éget, és tudom, hogy miután kész lesz, még azután is napokig fájni fog. Közel egy óra után tápászkodok fel a fekhelyemről, és pillantok magamra. Elégedetten nézem végig testemet, melyen szivárgó vér alatt látszik az a minta, melyet örökre hordani fogok magamon.

Leszállok a vonatról, ismét véget ér egy nap ezzel a megszokottá vált cselekvéssel. Az ajtók becsukódnak mögöttem és a szerelvény lassan, zakatolva indul számomra már lényegtelen útjára. Lassan, komótosan lépkedek le az állomás lépcsőin, ügyelve a fokokban lévő hibákra, így szürkületkor bizony már lehet rosszul lépni. Felnézek az égboltra és észreveszem, ahogyan függönyként húzza át a képzelt ablakon egy láthatatlan kéz a lágy fátyolfelhők armadáját. Ameddig a függöny széle ér sötét minden, de mellette még látszanak a lenyugvó nap utolsó sugarai, és a szél úgy kap bele a függönybe, mintha vitorla lenne az, és mely egyre jobban húzza célja felé a haladó árbocosnak vélt hajókat. Mélyet szippantok a friss vidéki levegőből, és nem törődve az égbolt játékával folytatom utamat hazafelé, mely egyet jelent a jól megérdemelt és régóta vágyott pihenéssel. Lépést lépés követ, majd ellenőrzöm az ég ablakát, hogy a sötétítő elérte-e végső nyugalmát.

A kéz még húzza-húzza a markában lévő vitorlát, és fedi be vele a fölettem elterülő tér minden zegét, zugát. Furcsamód, nem kelt bennem semmilyen érzést a változó felhőtakaró, csak úticélomra gondolok, és várom a megérkezést. Az állomási szellőből lassan hegyvidéki szél lesz, egyre jobban simogatja tarkóm, kap bele ruhámba és borzolja a hajam. Néha felpillantok, és megállapítom, hogy a kéz elvégezte dolgát, fekete fölöttem minden. Halkan nedves cseppek esnek a fejemre, érzem a lehulló esőtől felkavart útszéli por szagát. Komótosan baktatok, és a házunk előtt néhány méterrel megállok. Nem tudom miért, csak azt érzem, hogy az arcomon csurgó csapadék kellemesen áztatja el bőröm. Megmagyarázhatatlan, de jól esik. Felnézek, és a kéz lassan megfogja a függönyt, majd kezdi el húzni, de immár a másik irányba.

Nem az a legkifejezőbb megfogalmazás, hogy szeretek írni. Inkább szeretek felfedezni, átérezni, álmatlanul a gondolatokban tobzódni. Az ösvényen járva nem a végét keresni, hanem az utat övező fákat figyelni, ölelni, vagy ha úgy adódik levizelni. Az ágak közt játszó mókusokat nézni, lehajolni virágot szedni, a szárát fogva csókolni kedvesed száját. Nem hallva az élet fortyogó szavát és átlátni oly sok ember hazug maszkját, megismerni saját arcát, meghallani színtiszta hangját. Felfogni az élet kígyózó szépségét, mely egyszer felfelé, de oly sokszor halad. Aludj rőzsén, szegjél törvényt, s rájössz mi az, ami az emberséghez köt még, ha már szobrodat ezren leköpték.

S ha egy dolgot kérhetek: emberek, ne engem értsetek, nézzétek meg tükörképetek! Kutassátok mit nektek a sors kínál, ismerd fel ha gyarló ember voltál. Nem a sorok közti gondolatok, nem a mögöttes most a lényeg, hanem ismert fel saját utadat megvilágító fényed!

Kevesen maradtak, kik fájdalmat vállalnak. Pedig a kínzónak tűnő magányban ülve leszünk azok, kiknek teste a téli fagyban nem lesz kihűlve, s álmaink nem lesznek eltűnve. Hallgatva a szélcsendet, ilyenkor csak írni szeretek, s ekkor meg kell értsetek.

Te csak ülSz velem szemben szótlanul, tekintetemtől bénultan és kicsit értetlenül, ahogy a lemenő nap fényében az árnyékom rád vetül. Ne csak engem láss, bennem láss, sZememből olvasd ki, mire vágyom. Fedezd fel benne milyen az örök gyermek őszinte ártatlan mosolya, a kamasz fiú szenvedélyének vonzása, a felnőtt férfi harsogó, határozott hangja és a vén aggastyán halk dorgáló szava. Átélted már mindet mellettem, hiszen én csak hozzád igazodtam. Próbáltalak téged megfejteni, de még ez sem sikerült, nemhogy megérteni. Futnék érted, csak mondd mEg hova, mutasd meg közös utunk célját, vagy higgyem azt, hogy ez lesz a végállomás? Kérdezem volt-e, van-e más, mert ért már oly sok csalódás. A padló pedig poros, s minden talpra állás után a ruhám koszos. S mégis összeszedtem maradék büszkeségem, s félve bár, de megkérdezem: akarod-e még fogni kihűlt kezem, hajthatom-e öledbe zilált fejem, öleled-e meggyötört testem, vagy hagyjon el minden hitem? Adj választ, hogy nyújtasz-e majd támaszt, ha a mindennapok nyüzsgése lefáraszt?

Mégsem szavaid száma szapoRodik, hanem a máskor tündöklő szemeidben a cseppek lesznek sűrűbbek. Nem tudom még meddig várjak, a cigis dobozból egyre csak fogynak a szálak, lassan már nem csak a te könnyeid folynak. Nem bátortalan, hanEm bizonytalan a lelkem, és ezt te nem érted. A mondataim közti csend pedig egyre hosszabb, vajon lehet ez még ennél rosszabb?

Hazafelé félúton sms-ben szólsz csak hozzám, azt írod: szeretsz. De én már nem hiszek neked, mert mikor az érzéseidről kérdeztelek elfordítottad a fejed, és ez olyan cselekedet, mely beszédesebb, mint bármilyen felelet. S lehet, hogy már másra gondoltál, nem csak engem csókolTál, de tudom, hogy azon az éjjelen velem álmodtál. És majd ha egyszer tollamból olvasod a neved, mi az, mi némaságod miatt elveszett, és fájni fog minden egyes sor. Talán hiányolod majd közelségem, ha többet nem hallod nevetésem, kívánod majd lágy érintésem, kell majd aggódó féltésem, megérTed majd minden akkori kétségem, és megbocsájtod majd összes vétségem.

Lehet, hogy becsülEtem már nem marad, ha ezt befejezem, szívem megszakad,de én kiírom magamból mi fáj nekem, s te vajon mit teszel? Én írok majd, vagy iszok még bírok, ha néha magányosan sírok. Te csak nézeL magad elé, s mikor eszedbe jut minden közös Emlék, emeled majd üres tekinteted az ég felé, s kérded akkor miért? Azért, mert értem oly Keveset tettél, közben szépen lassan elvesztettél…

Vallomás? Talán. Búcsúdal? Talán. Sokszor és sokat vétkeztem, és legtöbbször élveztem. Mikor kérdezték, csak széttettem két kezem. Egy álom elvesztéséért érzett fájdalom irányította cselekedeteim, nem kérhetek bocsánatot, legfeljebb sajnálhatom. Mégis megtettem előbbit is, én ilyen vagyok. Tudom, hogy melyik madár hangjára figyeltél fel a szobámban először, mikor jött a tavasz. Tudom, mikor süt a nap úgy az ágyamra, hogy előle elfordítod az arcod. Tudom, mikor ennél az ebédemből az én kanalammal, és vennéd el a poharam. Tudom, mikor bújnál a mellkasomra és simogatnád a hasam esténként. Tudom, mennyi ital után lennél rám mérges, és raknád le a telefont szó nélkül. Tudom, mert ismerlek. Legalábbis ezt hittem. Ismerős az érzés, amikor rádöbbenünk, hogy ami végtelennek volt álmodva, az hamarosan véget fog érni? Mikor tudatosul bennünk, hogy egy szív lassan meg fog szakadni, és nem tehetünk már ellene? Mert lehet várni a csodára, de ha nem nyújtjuk a kezünket a másik felé, az nem fog bekövetkezni. Várhatunk az örökkévalóságig, de egy idő után a másik megfordulhat, és ezzel végleg lemondhat rólunk. És amikor ő hátat fordít és elsétál, egyenesen ki az életünkből, akkor csak magunkat hibáztathatjuk, hogy nem ragadtuk meg a tökéletesnek szánt pillanatot. Hiszen nem a csillagokban volt így megírva, hanem a saját döntésünk volt, a mi akaratunk. De eljön majd a pillanat, amikor erre rádöbbenünk, és akkor bánni fogjuk.

Vajon gondol-e még rám?

Érzi-e hogy mást ölelek át?

Gondolja, hogy más ki karjaiba zár?

Hallja még szám suttogó szavát,

Ahogy halkan mondja; viszlát?

S mi lesz, ha tudni fogja már?

Vajon mi fut majd át agyán?

Áll majd előttem némán,

Mert nem én vagyok a hibás,

Ezt majd belátja ő is egyszer talán,

S akkor érzi majd, hogy milyen, ha fáj,

Hogy boldog vagyok immár más oldalán,

S akkor nézhet majd az ember után,

Kit nem érdekel már egyáltalán…

Visszacsinálnád már? Megváltoztatnád a múltat? Előbb találd meg a jelen labirintusából kivezető teljesen világos utat. Mellettem más lettél, talán kicsit elvesztél. Nézz az égre, akár kék legyen, felhőkkel teli, essen az eső, hulljon a hó és a lámpák fényében ne lásd csak a pelyheket. Nézz fel, és emlékezz. Sokszor és sokat vétkeztél, de a szemembe őszintén nem néztél…

- Drágám, ha kapnál egy időgépet, de csak egyszer utazhatnál vele, hova mennél vissza vele az időben?

- Huhh, hát ez nem egyszerű… Gyerekkoromban nagyon szerettem a dinoszauruszokat, szívesen látnám őket élőben, és érdekelne miért tűntek el a föld színéről. Megnézném, hogy az ősemberek hogyan éltek, milyenek voltak őseink mindennapjai. Kíváncsi vagyok kik és milyen technikával építették a piramisokat, a Stonehenge-t vagy a Húsvét-szigeteki szobrokat. Küzdenék Spartacus oldalán, zarándokolnék a betlehemi királyokkal, áztatnám testem a római fürdőkben. Vágtatnék Álmos vezérrel, vadásznék a csodaszarvasra, ott lennék Szent István megkoronázásánál. Beszélgetnék nagy tudósokkal, például Galileivel, Newtonnal, Einsteinnel, belesnék da Vinci műhelyébe. Részt vennék lovagi tornán vagy egy reneszánsz lakomán. Megpróbálnám megakadályozni a világháborúkat, és az ezek által okozott szenvedéseket. Üzlettársa lennék Bill Gates-nek, vagy Steve Jobs-nak. Futballoznék Puskással, Maradonával vagy Pelével. Összegezve nem tudom… Nehéz a választás. És te hova utáznál vissza?

- Pár perccel ezelőttre. Megcsókolnálak a válaszod előtt úgy, hogy utána azt a választ add, hogy ezt akarod újra átélni…

Te:................................................... 2 órája

- hagyj békén most egy darabig

Ő:.................................................... 2 órája

- rendben

Te:................................................... 5 perce

- mit csinálsz?

Ő:.................................................... 4 perce

- titok…
- amúgy rád gondolok…

Te:................................................... 4 perce

 - és milyen?
- izgalmas?

Ő:.................................................... 3 perce

- hát…néha izgalmas…néha hiányzó…néha vágyakozó…néha igéző…néha derűs…néha szerelmes…néha a mindenem

- és miután megbántottalak, de leírtam ezt  rájöttem,hogy  a legritkább és legértékesebb gyémánt vagy számomra,mely kívülről oly erős,mégis ha rosszul bánok veled kettétörhetsz...a milliónyi kis kavics vagy nekem,mely a mindennapi lépteim során a koszos utcán fekszik,jelezve minden léptemnél,hogy rád emlékeztet az a hely,ahol fekszik...

 - kevés az a 8 betűs szó,hogy leírjam mit érzek irántad…

Te:................................................... Körülbelül 1 perce

- én nem tudok ilyet írni neked…de a szeretlek szó minden betűjével szeretlek!

Nem telt el sok idő az óta, mióta azokat a gondolatokat papírra vetette. Akkor ködös, párás őszi idő volt, melyet befagyott tócsák csillogása váltotta fel és a csillagos eget is hófelhők takarják el. Nem látjuk a hullócsillagokat se, melyek után vágyakozva kívánunk egy jobb életet. Akkor a folyóparton ülve a közelmúlton merengve fogalmazódott meg temérdek gondolat, talán több mint ahány kő feküdt körülötte. Csend volt, nesztelen éjszaka, nem hallatszott csak a Duna vizének zaja.

Rádöbbent, hogy mi minden változott körülötte, de legfőképpen benne. Nem állítom, hogy jobb ember lett, de igazabb biztos. Azt gondolta, hogy ahhoz, hogy írni tudjon érzésekre van szüksége, méghozzá olyanokra, melyek erősebbek annál az ötvözetnél, mely kiállja a legforróbb tűz lángjait is. Más érzések voltak most benne, mélyebbek, és ami a legfontosabb: tisztábbak. Nem kellett hátranéznie a vétkeire, hanem a jelenben élte meg a reményteljes jövő előrehozott pillanatait. Letisztult az élete, és megtalálta a biztos pontot, mely a még korábban köd takarta fájdalomban segítette megtalálni útját.

Nem kellett választania, hogy a test, szív és elme közül ki irányítson, mert mindhárom ugyanazt akarta. Nyugodt volt, hiszen a hegek se csúnyák annyira, ha van egy finom kéz, mely lágyan végigsimítja azokat nap, mint nap. Hitt abban, hogy ez az időszak el fog jönni, és a bizakodással teli vágyakozás nem volt hiába. Megértette, hogy nem a szerelmet kell megköszönni, mert arról nem mi döntünk, hanem az őszinte érzelmek azok, melyekért igazán hálásak lehetünk. Furcsa, de vannak olyanok, akik akkor is meglátják bennünk a valódi önmagunk, mikor ezt még mi is csak keressük, és közben számtalanszor mellényúlunk. Nem ballépéseink száma fogja megmutatni kik is vagyunk hanem, hogy utána hány ember szemébe nézve tudunk ezekről beszélni.

Most a híd korlátján ült a sötétben, hiszen a lámpák korán gyúlnak a téli éjben. Más most a cigaretta parázsló végét nézni a rázó hidegben, mint amilyen az augusztusi estéken a ház lépcsőjén volt. Másként lesz a dohányból füst, és más merre járnak gondolatai. Nem akarta többé megfejteni az életet, mert tudta, hogy várnak rá. Talán megfordult a fejében, hogy többet nem fog tudni jelentős mondatokat írni, sőt talán félt is ettől. De mikor a távolban meglátta a feléje közeledő alak körvonalát és hosszú kabátját tudta, hogy hozzá jönnek. Ahogy leszállt alkalmi székéből és megölelte kedvesét, már tudta, hogy nem kell aggódnia, mert lesz majd mivel kitölteni a sorokat. Ha pedig más a köztük lévő részeket is olvassa, tudni fogja, hogy mitől szebb így a világ.

És mikor a lány üdvözlésre nyitná száját,

Puha ajkára helyezi mutatóujját,

-Kérlek hallgass meg, egy gondolatod ne feledd,

S a végén csak annyit mondj: én is szeretlek!

Kellemes tavaszi sétára indulok. A napsütést nem zavarja egy felhő sem, a hőmérséklet még az évszakhoz képest is magasnak mondható. Semmi nem sürget, nem kell visszaérnem időre, teljes nyugalommal vágok neki utamnak. Párommal kézen fogva lépünk ki a kertből a már jól ismert poros utcára, és vesszük célba a Duna-part bicikli útját. Kevés ember lézeng a faluban, nem zavar senki és semmi. A langyos szél néha belekap kedvesem hajába, de még az idő is ennek az elfoglaltságnak kedvez.

Amint kiérünk a sárga vonallal jelzett betoncsíkhoz, mely a tizenkettes főút mellett halad, ezt az állapotot néha megbolygatja egy-egy mellettünk elhaladó gépkocsi. A kerékpárosok türelmesen kerülgetnek minket, nincs affér abból, hogy az ő területükre gyalog tévedtünk, mindenkit hatalmába kerít az év első melegnek mondható napja. A legtöbb emberen, ahogy rajtunk is, rövidnadrág és póló van, a napszemüveg most nemcsak esztétikai látványként funkcionál. Aztán egy mély öblös hangra leszek figyelmes, mely a hátam mögötti távolból egyre csak erősödik. Mire megfordulok már mellém is ér a motoros, és mire feleszmélek, már olyan messze van, hogy rendszámtábláján a számok elmosódnak. Biztos nem a megengedett sebességgel halad, de elnézem neki, hiszen őt is elragadhatta a remek idő és a szabadság érzése. Kicsi a forgalom is, mi baj lehet - gondolom. A Duna hullámzó vize úgyis kárpótol ezért, látványa feledteti ezt a zavaró pillanatképet. A madarak lágyan hallatják hangjukat, jelzik, hogy lassan birtokba veszik a házak ereszeit. A fák is rügyezni kezdenek, már a hóvirágokon kívül egy-két ibolyát is fel lehet fedezni. A lány, akivel ezt a remek délutánt töltöm, mosolyog, és én nem győzöm nézni, hogy mennyire élvezi mindazt, amit a környezet ad nekünk.

Mikor meghallom, hogy a már megismert hang ismét egyre jobban közelít, már tudom, hogy ugyanaz a motoros lesz. Látom, hogy egy nála jóval öregebb és lassabb autó mögött kénytelen vesztegelni, majd mikor mellénk ér úgy dönt, megpróbál előzni. Nem foglalkozik sem a záróvonallal, sem a kanyarral és belemegy a manőverbe. Hátranézek kíváncsian, a motoros már majdnem lehagyja az autót, amikor vele szemben felbukkan egy másik gépjármű. Minden pillanatok törtrésze alatt történik, a szembejövő, szabályosan haladó autó vezetője félrerántja a kormányt, mely így vészjóslóan közelít a biciklisáv felé. Nem fogom fel a történteket, nincs időm reagálni, hirtelen rohanni kezd az idő. Egy gondolat fut át az agyamon, lehet, hogy nekem jön, és akkor megha

A Nagykörúton zötyögök, nem tudnám megmondani, hogy egy négyes vagy hatos villamoson utazom éppen. Nem sietek sehova, ráérek. A körülöttem lévő világot kémlelem. Nem köt le a külső táj, az embereket figyelem. Egy fiatal a földre köp, telefonjáról zenét hallgat az utazóközönség „örömére”. A zene üvölt, a nyálürítés egyre rendszeresebbé válik. Aki sérelmezi viselkedését, abba beleköt, hangos szavakkal fenyegeti meg. Sokan elfordítják a fejüket, próbálnak nem tudomást venni róla. Aztán páran összenéznek, és úgy döntenek, tesznek valamit. Mikor odalépnének, hogy megfegyelmezzék a deviáns utazót, közbelép egy hölgy. ,,Ne bántsák, nem tehet róla, ilyen környezetben szocializálódott. Nem árt senkinek, ahhoz, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba az ilyen emberek, megértésre van szükségük!’’ Ez nem tetszik az összeverődötteknek, akik így morogván és kelletlenül szállnak le, mert nem akarnak így tovább utazni. Haladunk tovább a végállomás felé, már majdnem teljesen besötétedett. Még mindig hallatszik a muzsika, és a kamaszkorú fiú egyre jobban érzi magát. Minden csinosabb nő kap egy illetlen megjegyzést, a többiekbe „csak” szimplán beleköt. Kezdem magam kényelmetlenül érezni, talán félek is. Amikor a székeket kezdi vagdosni, már biztosra veszem, hogy ennek nem lesz jó vége. Aztán megcsörren a mobilja, megtudom belőle, hogy pénzt kell szereznie az esti szórakozáshoz. Kellemetlenül érzem magam, úgy döntök, leszállok a következő megállónál. Nem vagyok ezzel egyedül, a villamos szinte teljesen kiürül. Egyedül az a hölgy marad, aki leállította a rendet akaró kis csoportot. Az ajtók lassan becsukódnak, a jármű elindul. Kintről látom csak, hogy a fiú kést vesz elő, és elindul a nő irányába.

A művem a Magyar Hírlap szépírói pályázatán első helyezést ért el.

Némán, leszegett fejjel ül azon a kövön, melyen percekkel azelőtt helyet foglalt. Esős őszi nap borús szürkületében szívja be tüdejébe a felszáradó cseppek páráját, és veszi sorra az eltelt hónapok tanulságát. Kezében papírlap, valamint egy golyóstoll, melynek tintája úszni vágyik a gondolatok tengerében. Viszont csak egy név virít kéken a fehér háttéren. Egy név, melyet előtte nem írt még le soha kézzel. Lehetne ez a név száz másik, de akkor és ott ennek a pár betűnek kell szerepelnie. Néha rápillant a lapra, majd az előtte elterülő víztükröt kémleli, miközben néha felsóhajt. Úgy érzi, hogy a közelmúltban kimondott szavak halkak és üresek, még az elhallgatott gondolatok hangosak és mélyek voltak. Amilyenné ő is vált rövid idő alatt. Felszínesen élt, de mélyen érzett.

Eszébe jutott számtalan emlék, megannyi elkövetett hibával és az utánuk érzett fájdalommal. A rossz döntések vagy tanácstalan hezitálás miatt az emberekben és önmagában okozott kár, és az ezt helyrehozni vágyakozás minden apró rezzenése. A sebeket lassan hegek váltották fel, melyeket csak részben fed szakálla, mégis minden tükörbenézéskor emlékszik mindenre. Nem önmagával volt baja, csak a világban és az emberek közt betöltött szerepével. Tudta, hogy a test, elme és szív közül gyakran rosszul választotta ki azt, aki irányította cselekedeteit. Nem értette, miért voltak mégis olyan személyek, akiknek így is kellett a közelsége. A közelség, mely sokszor fényévnyi távolsággá változott, majd egy pillanat alatt szoros ölelésben ért véget.

Kíváncsi volt, hogy az emberek miért nem passzolnak néha még önmagukhoz sem, és hogy miért nem merik kérni azt, amire a legjobban vágynak. Meg akarta ismerni a gondolatukat, felfogni döntéseik miértjét, és közelebb kerülni ahhoz, amire ő is vágyott. Tudni akarta kit és miért vesztett el, beletörődve mindebbe, a változtatás lehetőségét elkergetve fejéből. Kereste azt a pontot, mely megváltoztatott mindent, és ide vonzotta erre a helyre. Titkos találkozók, tiltott érintések és csillagos éjszakák színhelye, lassan emlékképekké égve. Hűtlen csókok és hűséges érzelmek együttesének különböző arányú keverékei. Mozzanatai annak a nyárnak, mely alatt elveszett minden, mi előtte létezett, és helyükbe üresre ivott poharak és betöltetlen érzések léptek.

Mindannyian eljutunk oda, hogy leülünk valahova, ahonnan nem mozdíthatna el semmi abban a percben. Visszagondolunk az eltelt időre, és számot vetünk mindennel, ami velünk történt. Mindenkinek eljön ez a pillanat, csak idő kérdése. Van, aki csak a halálos ágyán kezd el töprengeni, de senki sem kerülheti ezt el. Ő most érkezett el erre a pontra, ahonnan végtelen irányú út nyílik, viszont csak egy vezetett ideáig. Nincs térkép, nincs tanács, mely segíthetne eligazodni egy ilyen útvesztőben, hiszen csak magunkba nézve választhatunk.

A papírlapra pillantott, csak egy nevet olvasott rajta. Vajon őmiatta van mindez? Szerencsés az, akinek az életében volt olyan személy, akinek nevét ilyenkor lejegyezheti. Ezer és ezer gondolat tört útra, és úgy döntött a sorokat ezekkel fogja megtölteni. Azzal az útnak leírásával, mely elhozta őt erre a pontra, ahonnan nem bírt mozdulni. A nevet nem húzta át, hanem rögtön alá kezdte el tolla tintájával az ürességet betölteni: „Némán leszegett fejjel ült azon…”.

Feltápászkodom a földről. A stoplis cipőt már visszavettem, bár a fűző megkötésénél fájdalmat éreztem. Nincs feldagadva a bokám, szerencsére nem is lila. Bíztatnak arra, hogy folytassam a játékot, nekem is van hozzá kedvem. Menni próbálok, de csak sántítva megy. ,,Még várok vele pár percet!’’ – ordítom oda a társaknak, majd terhelem és érzem, hogy nem tökéletes a sérült végtag. Gólt kap a csapatom, ekkor döntök úgy, hogy visszaállok. Futni nehezen tudok, minden lépésnél beleszúr valami a bokámba. Olyan érzés, mintha késsel feszegetné valaki a szalagokat, és még élvezné is, mert egyre módszeresebben csinálja. Mintha egy mázsa lenne a testrész, úgy emelem minden megtett méternél. Ha a játékszerhez érek forróság önti el, és minden rúgásnál a képzelt kés pengéje egyre erősebben rángat mindent, amit a biológia elhelyezett ott azért, hogy elbírja a súlyomat.
Minden nagyobb mozdulat megfeszíti néhány arcizmom, de folytatom a játékot, a férfibecsület visz előre. Nem foglalkozom a fájdalommal, mely egyre jobban hasogat. Kapura lőni nem igazán tudok, gyenge a bokám, nem tudom megfeszíteni se, a labda egyszerűen elviszi más irányba. Egy hosszú sprint után elérem a vonal felé vészesen közelítő gömböt, majd az érkező támadó felé tekerem a kapu előterébe. Remek fejesgóllal zárul az akció, majd mikor mennék a csapattársam felé ünnepelni, akkor nem enged valami lépni. Egy földöntúli erő visz földre, összecsuklik a jobb lábam, arra eszmélek, hogy a zöld gyep simogatja az arcom. A cipőmön lévő pipa remegése jelzi: baj van. Mikor felnézek fölöttem áll mindenki, és nem nyugtat meg a vészjósló tekintetek gyűrűje. Mielőtt a fű közé zuhantam volna, egy reccsenést hallottam. Ez visszhangzik a fülemben, úgy üvölt, mintha egy kiképzőtiszt teremtene le. Nem végeztem megfelelően a feladatom, nem pihentem, fölmentem a pályára. Most pedig nem jön le a lábamról a stoplis csuka, és csak egy mozdulatra vagyok képes. Kiadni magamból azt a hangot, ami szétzúzza belülről az elmém. A pengés jól végezte a dolgát, örömmel tekinthet elszakadt szalagomra, majd törli nevetve arcomba a véremtől csillogó acélt.

A lemenő nap vörös sugarai között lépett oda ahhoz, akinek a látványától hangja remegni kezdett. Pedig kemény és határozott jellem volt, szigorú élettel, merev szabályokkal.

- Most vagyok hozzád elég közel ahhoz, hogy elmondhassam, amit akarok. Nem tudom, hogy a világ megértené-e a döntésed, és abban sem vagyok biztos, hogy te igen.
Kezdte, mélyen a szemébe nézve. Sokszor végiggondolta már, hogy mit fog mondani, de most nehezen jött ki minden egyes szó a szájából, nehezen fonta össze gondolatait. Az érzések kavarogtak katonaszívében, és nem tudta, hogy fejezze ki a lehető legjobban mindezt.

- Viszont, ha csak egy valamit mondhatnék, melyet megváltoztattál bennem, akkor azt mondanám: mindent. Lehet, hogy én kevésbé érdemellek meg téged, mint te engem. Viszont biztos vagyok abban, hogy nem akarok ma úgy elaludni, hogy hiányzol, és nem akarok éjjel rád gondolni. Azt kívánom, hogy mellettem legyél, amikor felkel a nap, és tudjam, nem ért véget mindez. Szükségem van erre az érzésre, és ezt tőled kaphatom meg. Próbálom felfogni mindezt, de el kell hinned, hogy nem terveztem semmit így. Keresem a válaszokat a miértre, de félek, hogy sosem fogom megtalálni.

Tekintete az előttük elterülő víztömegre váltott, melyről a visszatükröződő fények megcsillantak kék sisakjának tetején. Megszokta már, hogy teljes fegyverzetben kell állnia, és most sem a felszerelés súlya húzta vállát.

- Megmagyarázhatatlan, de itt vagy egy leheletnyi távolságra tőlem, és én nem tudok a szemedbe nézni anélkül, hogy ne jusson eszembe az, hogy lehet, többet nem lesz alkalmam mindezt elmondani. Ha minden elromlana, és nem lesz tökéletes pillanatunk, akkor is tudnod kell, hogy ki vagyok…

Szavaiból semmit nem érhetett az előtte álló görög lány, hiszen nem az ő nyelvén hangzottak el. Csak odahajolt hozzá, és megcsókolta a férfi ajkát.
Magyar Hírlap, Szépírói pályázat
Másnap három ausztrál ENSZ békefenntartó életét vesztette a ciprusi Goshi közelében.