A Nagykörúton zötyögök, nem tudnám megmondani, hogy egy négyes vagy hatos villamoson utazom éppen. Nem sietek sehova, ráérek. A körülöttem lévő világot kémlelem. Nem köt le a külső táj, az embereket figyelem. Egy fiatal a földre köp, telefonjáról zenét hallgat az utazóközönség „örömére”. A zene üvölt, a nyálürítés egyre rendszeresebbé válik. Aki sérelmezi viselkedését, abba beleköt, hangos szavakkal fenyegeti meg. Sokan elfordítják a fejüket, próbálnak nem tudomást venni róla. Aztán páran összenéznek, és úgy döntenek, tesznek valamit. Mikor odalépnének, hogy megfegyelmezzék a deviáns utazót, közbelép egy hölgy. ,,Ne bántsák, nem tehet róla, ilyen környezetben szocializálódott. Nem árt senkinek, ahhoz, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba az ilyen emberek, megértésre van szükségük!’’ Ez nem tetszik az összeverődötteknek, akik így morogván és kelletlenül szállnak le, mert nem akarnak így tovább utazni. Haladunk tovább a végállomás felé, már majdnem teljesen besötétedett. Még mindig hallatszik a muzsika, és a kamaszkorú fiú egyre jobban érzi magát. Minden csinosabb nő kap egy illetlen megjegyzést, a többiekbe „csak” szimplán beleköt. Kezdem magam kényelmetlenül érezni, talán félek is. Amikor a székeket kezdi vagdosni, már biztosra veszem, hogy ennek nem lesz jó vége. Aztán megcsörren a mobilja, megtudom belőle, hogy pénzt kell szereznie az esti szórakozáshoz. Kellemetlenül érzem magam, úgy döntök, leszállok a következő megállónál. Nem vagyok ezzel egyedül, a villamos szinte teljesen kiürül. Egyedül az a hölgy marad, aki leállította a rendet akaró kis csoportot. Az ajtók lassan becsukódnak, a jármű elindul. Kintről látom csak, hogy a fiú kést vesz elő, és elindul a nő irányába.