A művem a Magyar Hírlap szépírói pályázatán első helyezést ért el.
Némán, leszegett fejjel ül azon a kövön, melyen percekkel azelőtt helyet foglalt. Esős őszi nap borús szürkületében szívja be tüdejébe a felszáradó cseppek páráját, és veszi sorra az eltelt hónapok tanulságát. Kezében papírlap, valamint egy golyóstoll, melynek tintája úszni vágyik a gondolatok tengerében. Viszont csak egy név virít kéken a fehér háttéren. Egy név, melyet előtte nem írt még le soha kézzel. Lehetne ez a név száz másik, de akkor és ott ennek a pár betűnek kell szerepelnie. Néha rápillant a lapra, majd az előtte elterülő víztükröt kémleli, miközben néha felsóhajt. Úgy érzi, hogy a közelmúltban kimondott szavak halkak és üresek, még az elhallgatott gondolatok hangosak és mélyek voltak. Amilyenné ő is vált rövid idő alatt. Felszínesen élt, de mélyen érzett.
Eszébe jutott számtalan emlék, megannyi elkövetett hibával és az utánuk érzett fájdalommal. A rossz döntések vagy tanácstalan hezitálás miatt az emberekben és önmagában okozott kár, és az ezt helyrehozni vágyakozás minden apró rezzenése. A sebeket lassan hegek váltották fel, melyeket csak részben fed szakálla, mégis minden tükörbenézéskor emlékszik mindenre. Nem önmagával volt baja, csak a világban és az emberek közt betöltött szerepével. Tudta, hogy a test, elme és szív közül gyakran rosszul választotta ki azt, aki irányította cselekedeteit. Nem értette, miért voltak mégis olyan személyek, akiknek így is kellett a közelsége. A közelség, mely sokszor fényévnyi távolsággá változott, majd egy pillanat alatt szoros ölelésben ért véget.
Kíváncsi volt, hogy az emberek miért nem passzolnak néha még önmagukhoz sem, és hogy miért nem merik kérni azt, amire a legjobban vágynak. Meg akarta ismerni a gondolatukat, felfogni döntéseik miértjét, és közelebb kerülni ahhoz, amire ő is vágyott. Tudni akarta kit és miért vesztett el, beletörődve mindebbe, a változtatás lehetőségét elkergetve fejéből. Kereste azt a pontot, mely megváltoztatott mindent, és ide vonzotta erre a helyre. Titkos találkozók, tiltott érintések és csillagos éjszakák színhelye, lassan emlékképekké égve. Hűtlen csókok és hűséges érzelmek együttesének különböző arányú keverékei. Mozzanatai annak a nyárnak, mely alatt elveszett minden, mi előtte létezett, és helyükbe üresre ivott poharak és betöltetlen érzések léptek.
Mindannyian eljutunk oda, hogy leülünk valahova, ahonnan nem mozdíthatna el semmi abban a percben. Visszagondolunk az eltelt időre, és számot vetünk mindennel, ami velünk történt. Mindenkinek eljön ez a pillanat, csak idő kérdése. Van, aki csak a halálos ágyán kezd el töprengeni, de senki sem kerülheti ezt el. Ő most érkezett el erre a pontra, ahonnan végtelen irányú út nyílik, viszont csak egy vezetett ideáig. Nincs térkép, nincs tanács, mely segíthetne eligazodni egy ilyen útvesztőben, hiszen csak magunkba nézve választhatunk.
A papírlapra pillantott, csak egy nevet olvasott rajta. Vajon őmiatta van mindez? Szerencsés az, akinek az életében volt olyan személy, akinek nevét ilyenkor lejegyezheti. Ezer és ezer gondolat tört útra, és úgy döntött a sorokat ezekkel fogja megtölteni. Azzal az útnak leírásával, mely elhozta őt erre a pontra, ahonnan nem bírt mozdulni. A nevet nem húzta át, hanem rögtön alá kezdte el tolla tintájával az ürességet betölteni: „Némán leszegett fejjel ült azon…”.
