Leszállok a vonatról, ismét véget ér egy nap ezzel a megszokottá vált cselekvéssel. Az ajtók becsukódnak mögöttem és a szerelvény lassan, zakatolva indul számomra már lényegtelen útjára. Lassan, komótosan lépkedek le az állomás lépcsőin, ügyelve a fokokban lévő hibákra, így szürkületkor bizony már lehet rosszul lépni. Felnézek az égboltra és észreveszem, ahogyan függönyként húzza át a képzelt ablakon egy láthatatlan kéz a lágy fátyolfelhők armadáját. Ameddig a függöny széle ér sötét minden, de mellette még látszanak a lenyugvó nap utolsó sugarai, és a szél úgy kap bele a függönybe, mintha vitorla lenne az, és mely egyre jobban húzza célja felé a haladó árbocosnak vélt hajókat. Mélyet szippantok a friss vidéki levegőből, és nem törődve az égbolt játékával folytatom utamat hazafelé, mely egyet jelent a jól megérdemelt és régóta vágyott pihenéssel. Lépést lépés követ, majd ellenőrzöm az ég ablakát, hogy a sötétítő elérte-e végső nyugalmát.

A kéz még húzza-húzza a markában lévő vitorlát, és fedi be vele a fölettem elterülő tér minden zegét, zugát. Furcsamód, nem kelt bennem semmilyen érzést a változó felhőtakaró, csak úticélomra gondolok, és várom a megérkezést. Az állomási szellőből lassan hegyvidéki szél lesz, egyre jobban simogatja tarkóm, kap bele ruhámba és borzolja a hajam. Néha felpillantok, és megállapítom, hogy a kéz elvégezte dolgát, fekete fölöttem minden. Halkan nedves cseppek esnek a fejemre, érzem a lehulló esőtől felkavart útszéli por szagát. Komótosan baktatok, és a házunk előtt néhány méterrel megállok. Nem tudom miért, csak azt érzem, hogy az arcomon csurgó csapadék kellemesen áztatja el bőröm. Megmagyarázhatatlan, de jól esik. Felnézek, és a kéz lassan megfogja a függönyt, majd kezdi el húzni, de immár a másik irányba.