Vallomás? Talán. Búcsúdal? Talán. Sokszor és sokat vétkeztem, és legtöbbször élveztem. Mikor kérdezték, csak széttettem két kezem. Egy álom elvesztéséért érzett fájdalom irányította cselekedeteim, nem kérhetek bocsánatot, legfeljebb sajnálhatom. Mégis megtettem előbbit is, én ilyen vagyok. Tudom, hogy melyik madár hangjára figyeltél fel a szobámban először, mikor jött a tavasz. Tudom, mikor süt a nap úgy az ágyamra, hogy előle elfordítod az arcod. Tudom, mikor ennél az ebédemből az én kanalammal, és vennéd el a poharam. Tudom, mikor bújnál a mellkasomra és simogatnád a hasam esténként. Tudom, mennyi ital után lennél rám mérges, és raknád le a telefont szó nélkül. Tudom, mert ismerlek. Legalábbis ezt hittem. Ismerős az érzés, amikor rádöbbenünk, hogy ami végtelennek volt álmodva, az hamarosan véget fog érni? Mikor tudatosul bennünk, hogy egy szív lassan meg fog szakadni, és nem tehetünk már ellene? Mert lehet várni a csodára, de ha nem nyújtjuk a kezünket a másik felé, az nem fog bekövetkezni. Várhatunk az örökkévalóságig, de egy idő után a másik megfordulhat, és ezzel végleg lemondhat rólunk. És amikor ő hátat fordít és elsétál, egyenesen ki az életünkből, akkor csak magunkat hibáztathatjuk, hogy nem ragadtuk meg a tökéletesnek szánt pillanatot. Hiszen nem a csillagokban volt így megírva, hanem a saját döntésünk volt, a mi akaratunk. De eljön majd a pillanat, amikor erre rádöbbenünk, és akkor bánni fogjuk.

Vajon gondol-e még rám?

Érzi-e hogy mást ölelek át?

Gondolja, hogy más ki karjaiba zár?

Hallja még szám suttogó szavát,

Ahogy halkan mondja; viszlát?

S mi lesz, ha tudni fogja már?

Vajon mi fut majd át agyán?

Áll majd előttem némán,

Mert nem én vagyok a hibás,

Ezt majd belátja ő is egyszer talán,

S akkor érzi majd, hogy milyen, ha fáj,

Hogy boldog vagyok immár más oldalán,

S akkor nézhet majd az ember után,

Kit nem érdekel már egyáltalán…

Visszacsinálnád már? Megváltoztatnád a múltat? Előbb találd meg a jelen labirintusából kivezető teljesen világos utat. Mellettem más lettél, talán kicsit elvesztél. Nézz az égre, akár kék legyen, felhőkkel teli, essen az eső, hulljon a hó és a lámpák fényében ne lásd csak a pelyheket. Nézz fel, és emlékezz. Sokszor és sokat vétkeztél, de a szemembe őszintén nem néztél…