Nem telt el sok idő az óta, mióta azokat a gondolatokat papírra vetette. Akkor ködös, párás őszi idő volt, melyet befagyott tócsák csillogása váltotta fel és a csillagos eget is hófelhők takarják el. Nem látjuk a hullócsillagokat se, melyek után vágyakozva kívánunk egy jobb életet. Akkor a folyóparton ülve a közelmúlton merengve fogalmazódott meg temérdek gondolat, talán több mint ahány kő feküdt körülötte. Csend volt, nesztelen éjszaka, nem hallatszott csak a Duna vizének zaja.

Rádöbbent, hogy mi minden változott körülötte, de legfőképpen benne. Nem állítom, hogy jobb ember lett, de igazabb biztos. Azt gondolta, hogy ahhoz, hogy írni tudjon érzésekre van szüksége, méghozzá olyanokra, melyek erősebbek annál az ötvözetnél, mely kiállja a legforróbb tűz lángjait is. Más érzések voltak most benne, mélyebbek, és ami a legfontosabb: tisztábbak. Nem kellett hátranéznie a vétkeire, hanem a jelenben élte meg a reményteljes jövő előrehozott pillanatait. Letisztult az élete, és megtalálta a biztos pontot, mely a még korábban köd takarta fájdalomban segítette megtalálni útját.

Nem kellett választania, hogy a test, szív és elme közül ki irányítson, mert mindhárom ugyanazt akarta. Nyugodt volt, hiszen a hegek se csúnyák annyira, ha van egy finom kéz, mely lágyan végigsimítja azokat nap, mint nap. Hitt abban, hogy ez az időszak el fog jönni, és a bizakodással teli vágyakozás nem volt hiába. Megértette, hogy nem a szerelmet kell megköszönni, mert arról nem mi döntünk, hanem az őszinte érzelmek azok, melyekért igazán hálásak lehetünk. Furcsa, de vannak olyanok, akik akkor is meglátják bennünk a valódi önmagunk, mikor ezt még mi is csak keressük, és közben számtalanszor mellényúlunk. Nem ballépéseink száma fogja megmutatni kik is vagyunk hanem, hogy utána hány ember szemébe nézve tudunk ezekről beszélni.

Most a híd korlátján ült a sötétben, hiszen a lámpák korán gyúlnak a téli éjben. Más most a cigaretta parázsló végét nézni a rázó hidegben, mint amilyen az augusztusi estéken a ház lépcsőjén volt. Másként lesz a dohányból füst, és más merre járnak gondolatai. Nem akarta többé megfejteni az életet, mert tudta, hogy várnak rá. Talán megfordult a fejében, hogy többet nem fog tudni jelentős mondatokat írni, sőt talán félt is ettől. De mikor a távolban meglátta a feléje közeledő alak körvonalát és hosszú kabátját tudta, hogy hozzá jönnek. Ahogy leszállt alkalmi székéből és megölelte kedvesét, már tudta, hogy nem kell aggódnia, mert lesz majd mivel kitölteni a sorokat. Ha pedig más a köztük lévő részeket is olvassa, tudni fogja, hogy mitől szebb így a világ.

És mikor a lány üdvözlésre nyitná száját,

Puha ajkára helyezi mutatóujját,

-Kérlek hallgass meg, egy gondolatod ne feledd,

S a végén csak annyit mondj: én is szeretlek!