Nem az a legkifejezőbb megfogalmazás, hogy szeretek írni. Inkább szeretek felfedezni, átérezni, álmatlanul a gondolatokban tobzódni. Az ösvényen járva nem a végét keresni, hanem az utat övező fákat figyelni, ölelni, vagy ha úgy adódik levizelni. Az ágak közt játszó mókusokat nézni, lehajolni virágot szedni, a szárát fogva csókolni kedvesed száját. Nem hallva az élet fortyogó szavát és átlátni oly sok ember hazug maszkját, megismerni saját arcát, meghallani színtiszta hangját. Felfogni az élet kígyózó szépségét, mely egyszer felfelé, de oly sokszor halad. Aludj rőzsén, szegjél törvényt, s rájössz mi az, ami az emberséghez köt még, ha már szobrodat ezren leköpték.

S ha egy dolgot kérhetek: emberek, ne engem értsetek, nézzétek meg tükörképetek! Kutassátok mit nektek a sors kínál, ismerd fel ha gyarló ember voltál. Nem a sorok közti gondolatok, nem a mögöttes most a lényeg, hanem ismert fel saját utadat megvilágító fényed!

Kevesen maradtak, kik fájdalmat vállalnak. Pedig a kínzónak tűnő magányban ülve leszünk azok, kiknek teste a téli fagyban nem lesz kihűlve, s álmaink nem lesznek eltűnve. Hallgatva a szélcsendet, ilyenkor csak írni szeretek, s ekkor meg kell értsetek.