Az ágyon fekszem, és hallom a gép kellemetlen, zümmögő hangját. Kényelmetlenül helyezkedem el, a lábam már elzsibbadt, a kezem is erre a sorsa fog idővel jutni. A rajtam dolgozó férfi hangja oldja fel néha a csendet, de beszélgetésbe már nem bonyolódunk. Régóta megfogant már az ötlet, hogy megejtem ezt a ,,beavatkozást’’, de nem olyan egyszerű meghozni egy ilyen döntést. Alaposan meg kell fontolni, mielőtt végrehajtok magamon egy életre szóló változtatást. Az oldalam közben egyre jobban fáj, az éles szerszám orvosi szikeként tépi szét bőröm. Meg mernék esküdni, hogy patakokban csordogál a vérem a sebből, sőt mintha már a langyosságát is érezném. A velem szemben lévő óra mutatóját kémlelem, várom mozdulását, de az alig akar moccanni. A fájdalom, mely testemet kínozza, nemhogy szűnni nem akar, de állandósulni látszik. Ahogy a fém hozzám ér, szinte érzem, ahogy a szövetek szétszakadnak, melyeknek a helyét az új anyag fogja majd kitölteni. A combomtól a bordámig lüktet minden négyzetmilliméter, amit érintett a tű hegye. Ahogy egyre feljebb ér a hideg szerszám, ez az érzés egyre jobban kerít hatalmába. A seb éget, és tudom, hogy miután kész lesz, még azután is napokig fájni fog. Közel egy óra után tápászkodok fel a fekhelyemről, és pillantok magamra. Elégedetten nézem végig testemet, melyen szivárgó vér alatt látszik az a minta, melyet örökre hordani fogok magamon.