Te csak ülSz velem szemben szótlanul, tekintetemtől bénultan és kicsit értetlenül, ahogy a lemenő nap fényében az árnyékom rád vetül. Ne csak engem láss, bennem láss, sZememből olvasd ki, mire vágyom. Fedezd fel benne milyen az örök gyermek őszinte ártatlan mosolya, a kamasz fiú szenvedélyének vonzása, a felnőtt férfi harsogó, határozott hangja és a vén aggastyán halk dorgáló szava. Átélted már mindet mellettem, hiszen én csak hozzád igazodtam. Próbáltalak téged megfejteni, de még ez sem sikerült, nemhogy megérteni. Futnék érted, csak mondd mEg hova, mutasd meg közös utunk célját, vagy higgyem azt, hogy ez lesz a végállomás? Kérdezem volt-e, van-e más, mert ért már oly sok csalódás. A padló pedig poros, s minden talpra állás után a ruhám koszos. S mégis összeszedtem maradék büszkeségem, s félve bár, de megkérdezem: akarod-e még fogni kihűlt kezem, hajthatom-e öledbe zilált fejem, öleled-e meggyötört testem, vagy hagyjon el minden hitem? Adj választ, hogy nyújtasz-e majd támaszt, ha a mindennapok nyüzsgése lefáraszt?

Mégsem szavaid száma szapoRodik, hanem a máskor tündöklő szemeidben a cseppek lesznek sűrűbbek. Nem tudom még meddig várjak, a cigis dobozból egyre csak fogynak a szálak, lassan már nem csak a te könnyeid folynak. Nem bátortalan, hanEm bizonytalan a lelkem, és ezt te nem érted. A mondataim közti csend pedig egyre hosszabb, vajon lehet ez még ennél rosszabb?

Hazafelé félúton sms-ben szólsz csak hozzám, azt írod: szeretsz. De én már nem hiszek neked, mert mikor az érzéseidről kérdeztelek elfordítottad a fejed, és ez olyan cselekedet, mely beszédesebb, mint bármilyen felelet. S lehet, hogy már másra gondoltál, nem csak engem csókolTál, de tudom, hogy azon az éjjelen velem álmodtál. És majd ha egyszer tollamból olvasod a neved, mi az, mi némaságod miatt elveszett, és fájni fog minden egyes sor. Talán hiányolod majd közelségem, ha többet nem hallod nevetésem, kívánod majd lágy érintésem, kell majd aggódó féltésem, megérTed majd minden akkori kétségem, és megbocsájtod majd összes vétségem.

Lehet, hogy becsülEtem már nem marad, ha ezt befejezem, szívem megszakad,de én kiírom magamból mi fáj nekem, s te vajon mit teszel? Én írok majd, vagy iszok még bírok, ha néha magányosan sírok. Te csak nézeL magad elé, s mikor eszedbe jut minden közös Emlék, emeled majd üres tekinteted az ég felé, s kérded akkor miért? Azért, mert értem oly Keveset tettél, közben szépen lassan elvesztettél…